2.rész

Bocsi mindenkitől, hogy ilyen soká tettem fel részt, de a másik blogomhoz is írok, meg sokat tanulok is mostanában de amint tudok igyekszek írni. Ha véleményetek, ötletetek vagy akármi óhaj-sóhajotok van felém írjatok nekem a tincikaulitz@citromail.hu e-mail címre.
**************************************************
-Szeretsz?-kérdeztem Billt. Ma reggel megint veszekedéssel indult a nap. Éppen menni készült. Már az ajtóban állt. Visszanézett rám. Én az asztalnál álltam könnyes szemekkel. Nem szoktam sírni, de már nem bírom elviselni ha veszekszünk. Visszacsukta a félig nyitott ajtót és odasétált hozzám. Átölelt, megcsókolt.

-Szeretlek...-aztán elindult.Én egy darabig még bűvöltem a tekintetemmel az ajtót, hátha visszajön Bill, de nem így történt. Éppen ezért besétáltam a szobába és felöltöztem. Majd a telefonomat elővettem és hívtam

-Szia Tina!-köszönt Linda a barátnőm.

-Szia! Jöhetnél értem.-mondtam.

-Ok. 10 perc és ott vagyok. De...

-Igen?

-Biztos ezt akarod?

-Ha van valami, akkor jobb előbb megtudni, ha meg nincs semmi akkor nem mindegy?

-De igaz...na akkor 10 perc. Pusz.

Linda Tom barátnője. Az én legjobb barátnőm. Elkísér orvoshoz...És 10 perc múlva tényleg itt is volt, és elindultunk.

***

-Tina Kaulitz?-szólt ki a doktornő 20 perccel azután, hogy megvizsgált. (a nevemet kb. fél éve irattuk át Kaulitzcá. Bill ragaszkodott hozzá ugyanis eljegyzett...)

-Igen? Én vagyok.-mondtam.

-Fáradjon be kérem.-mondta. Leültem a székre amit mutatott hogy üljek le, és ő is leült.

-Nos a vizsgálatok egyértelműen kimutatták-már tudtam mit fog mondani...-hogy Ön 2 hónapos terhes....

Nem! Nem lehet! 16 éves vagyok. A fülem zúgni kezdett, a fejemből az összes vér kiszaladt. A szám pillanatok alatt csontszáraz lett, és szemem könnybelábadt.

-Ez...ez...biztos?-kérdeztem. Ennyit bírtam kinyögni.

-Igen.

-É-é-értem.-dadogtam. A gyanú már bennem volt, hiszen minden jel erre mutatott, de mertem reménykedni, hogy nem ezt fogom hallani. Bill mit fog szólni? Hiszen még mi is gyerekek vagyunk! És ő világsztár, én meg híres modell. Ez nem lehet. Viszont a gyerekemet soha semmi pénzért nem fogom elvetetni! Ez biztos! Én nem leszek olyan mint az anyám, hogy lemondok a gyerekemről! És gyilkos sem leszek! De Bill? Mi van ha ő nem vállalja? Mostanában annyit veszekedünk... Ez túl nagy felelőség neki... Innen viszont nincs visszaút. Nem akarok erre gondolni, de nagyon rossz érzésem támadt...Lehet, hogy itt lesz vége mindennek?

-Hölgyem, jól van?-merengésemből a doktornő zökkentett ki.

-Igen...persze...hogyne-mondtam zavartan.

-Nos, azt javaslom menjen haza és a párjával beszélje meg ezt a dolgot, és egy héten belül jöjjön vagy jöjjenek vissza, és megbeszéljük, hogy döntöttek.

-Hogy döntöttünk? Ezt hogy érti? Mit kellene eldönteni?

-Hát, hogy akarják-e a gyereket, vagy sem.

***

- Mennyi az idő?-kérdeztem remegő hangon. Már este volt. Linda azt mondta, itt marad velem ameddig Bill nem jön haza. Én amióta hazaértünk csak sírtam. Ő meg próbál nyugtatni, de nem sok sikerrel. Persze az egész a mi, Bill és az én hibám...

-Fél kilenc lesz 8 perc múlva.-mondta. A hálóban ülltünk az ágy szélén. A sötét szobábát csak az ablakon beszűrődő sápadt holdfény világította meg. 8 perc? Mindjárt itthon kell, hogy legyen.

-Akkor felhívom.-mondtam.-Hogy megkérdezzem hol van.-Hangom most kicsit magabiztosabban csengett.Elővettem a telefont, és hívtam.

Csengett...csengett...csengett...

-Igen Cica?

-Drágám...?-szóltam bele erőtlenül. Így hogy kimondtam sokkal gyengébbnek tűnt a hangom mint arra számítottam.

-Valami baj van?-kérdezte kicsi rémülettel a hangjában.

-Nem...semmi...csak...Mikor érsz haza?-kérdeztem.

-5 perc, most kanyarodok be a sarkon. De biztos minden rendben?-kérdezte.

-Majd ha hazajössz megbeszéljük. Siess. Szeretlek...-Féltem, hogy ez a beszélgetés az utolsó amit úgy beszélek vele, hogy minden rendben van. Ezek után több ilyen beszélgetésünk nem lesz...Letettem a telefont.

-Na?-kérdezte Linda.

-Mindjárt itt van...Köszönök mindent. Hogy itt voltál velem...és mindent. De most menned kell.

-Tudom és...kitartás. Biztos nem lesz semmi baj.-Igen én is ebben reménykedek...De a remény az már egy olyan dolog, amiben hihet az ember de soha nem valósul már meg. Legalábbis az én életemben. Az életemben egy óriási lehetőséget kaptam, és én azt elcsesztem. Ez az én formám.

Linda még utoljára megölölelt, majd kiment az ajtón. Odasétáltam az ablakhoz. Kint láttam, hogy Bill fekete Mercedese megáll a ház előtt. Ahogy sietve kiszáll, és sietve elindul felfelé. És most dől el minden...

1.rész

Hideg van. És nagyon fázom. Tudom, hogy nem tesz jót a mostani állapotomban, az hogy kinnt ülök egy padon a hóesésben, de nincs más. Nincsen többé otthonom...Márcsak bátorságot kéne összeszednem arra, hogy hazatelefonáljak a nagynénémnek. De félek... Valoszínűleg küldene pénzt, hogy hazautazzak, és vissza is fogadna, de nem örülne. Egész életemben hallgathatnám tőle, hogy ő megmondta, és hogy egy hülye ribanc voltam 16 évesen. És ha belegondolunk igaza is lehet...Ha rá hallgatok sokmindenem meglenne ami most nincsen (többek közt a szüzességem is) és egészen máshol lehetnék most. Nem kellett volna ennyi idősen ennyit élnem, de ki ne élt volna azzal a lehetőséggel amit akkor, alig több mint 14 évesen kaptam?
14 évesen a nagynénémmel nyaralni jöttünk Magyarországról Németbe. Hogy miért vele? Az anyám, az ő huga, lemondott rólam. Nem kellettem neki. Ő akkor 17 éves volt. Engem nem akart, de későn vett észre. Megszült, és el akart hagyni, viszont a nagynénémnek, Annának megesett a szíve rajtam. Miután Annánál letett, ittasan autóbalesetet szenvedett, és azonnal meghalt. Annának nem volt, és azóta nem is lett gyereke. Csak én voltam. Igazából soha nem szeretett, mert állítólag folyton az anyámat, Szilviát látta bennem, de ettől még felnevelt. Nem törődött annyira velem mintha édesgyermeke lennék, és nem is szeretett igazából, csak megszánt, és eltűrt. Azon a nyáron mikor 1 hónapra idejöttünk megismerkedtem egy fiúval, aki pont annyi idős volt mint én. Beleszerettem. Mikor indultam volna kiderült, hogy van egy bandája (azt tudtam) és ez a banda Németbe a leghíresebb (én is csodálom, hogyan tudták előlem ennyi ideig titkolni). Nem igazán akartam elhinni, de be tudta bizonyítani. Bill Kaulitz...Aztán maradásra bíztatott. Megmondta, hogy fél éven belül egész Európában ismerni fogják( ez 1 hónapon belül teljesült is), gazdag lesz (már akkor is az volt) és együtt élhetünk. Hogy szüksége van rám, és nem mehetek el. Hogy szeretni fog örökre... 14 éves voltam! Még gyerek. És egy felnőtt életet kaptam egy világsztár mellett. Annának mikor a hotelban mondtam ezt Billel, Csak egy kicsit lepte meg a dolog. Megkérdezte biztos tudom, hogy mit vállalok. Feleltem hogy igen. Kérdezte, hogy biztos felkészültem-e erre. Feleltem igen. Ő elmondta, hogy szerinte pár év múlva vagy eldob, vagy valami akármi mást fog csinálni ami nekem rossz lesz. Nem fog örökké szeretni. És, hogy szerinte nem kéne maradnom. Menjek haza Magyarba és felejtsem el. De a csak elmondta a véleményét. A döntés joga az enyém volt. Ebből is látszódott, hogy nem igazi anya. Egy igazi anya azt mondta volna, szó se lehet róla! És ha kell a bőröndbe is bezár, csak hogy megóvjon. Persze lázongtam volna, de később megértettem volna a döntést. De ő más...Csak elmondta az álláspontját, és hagyott mint egy felnőttet, hogy józan döntést hozzak a hátralévő életemről...És ekkor életem legnagyobb hibáját elkövettem Egy szerelmes lány hitt egy szerelmes fiú szavában. Nem kellett volna, most így utólag tisztán látom. Én 16 évesen felnőttem már. Annyit éltem mint egy 26 éves. És most boldog is lehetnék, ha tényleg 26 lennék. De nem vagyok. Nekem még egy iskolapadban kéne csücsülnöm, és a csajokkal arról kéne beszélnünk, hogy Kovács Sanyi ma rámnézett és milyen helyes, illetve melyik szám áll ma a slágerlista élén, vagy átmegyek e félévkor matekból. Ebből én 14 évesen léptem ki, és léptem be egy 10 évvel időssebb világba. Felnőttként jártam szórakozóhelyekre, Bill Kaulitz barátnőjeként TV-be szerepelni, persze a pasim által kiválló modellállást kaptam, de csak mert a csaja vagyok...voltam. Most mégis itt ülök egy padon és a csodára várok... És hogy is jutottam el idáig?