9.rész (Utolsó rész)

Korán reggel indultunk el kocsival. Az út nagyon rövidnek tűnt számomra. Főleg mikor megérkeztünk Berlinbe. Nagyon sok emlék tört rám. Nem volt jó újra itt lenni...

-Mi németek vagyunk nem?-kérdezte Bill.

-Részben-feleltem röviden.

-De te itt éltél, nem?

-Igen itt éltem.

-És ez jó hely?

-Akkor még az volt-mondtam.

Igazából könnyen eltaláltam az új lakásunkhoz. Nem volt nehéz, mert ismerős környék volt. A lakásba mikor bementünk, szép és új volt. Tényleg be volt bútorozva, TV, számítógép meg ilyesmik voltak ott. Hamar ki is pakoltunk mindent.

-Leviszem Scottyt sétálni.-mondta Bill.

-De ne csavarogj messzire.-mondtam.

-Oké-mondta.

Miközben Bill nem volt itthon, volt elég időm, hogy gondolkodjak. Nagyon sok régi emlék tört rám. Eszembe jutott, hogy mi lehet most Vele...vajon elfelejtett vagy még mindig gondol rám?

Egy óra múlva ért haza Bill Scottyval. Éppen vacsit csináltam mikor bejöttek.

-Anyúúúú!!! Nem fogod elhinni kivel sétáltattam kutyát! Még én se hittem el amikor megláttam, de eszméletlenül jófej, meg vagány. Tök sokat dumáltunk meg minden szóval nagyon jófej.

-Igen? Ez nagyszerű! És elmondanád ki ez a nagyon jófej?-nevettem.

-Jaaaa igen-széles vigyor jelent meg az arcán.- A Tokio Hotel énekese, Bill Kaulitz.-a kés ami éppen a kezemben volt kiejtettem a kezemből. Nem akartam a fülemnek hinni. Holtra lesápadtam, és azthittem kitáncol a lábam alól a talaj.

-Hogy ki?-kérdeztem döbbenten. Billnek kicsit az arcára fagyott a mosoly.

-Bill Kaulitz. A Tokio Hotelből. Tudóóóóód!! De mi a baj? Rosszul vagy?-kérdezte.

-Nem dehogyis...semmi bajom. Csak kicsit megfájdult a fejem. Szerintem elmegyek aludni.-mondtam és elrohantam. Az élet nem teheti ezt! Hogy lehet, hogy pont az én fiammal találkozik? Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. De ez nem lehet! Én most telefonálok Lajosnak (a főnököm).

-Igen?-szólt bele.

-Szervusz Lajos. Azért hívlak, mert szeretnélek megkérni arra, hogy ne tedd ezt velem! Küldj helyettem valaki mást, ide ki Berlinbe, mert én itt nem maradok!!!

-Hogy mi a problémád?

-Jól hallottad! Nem maradok itt egy percet se!

-Ezt vehetem felmondásnak is, igaz?

-Nem de...

-Akkor nem értem mi a baj.

-Az, hogy én itt nem maradok.

-Vagy ott maradsz, és végzed a munkád, vagy ki vagy rúgva.Érthető voltam?-nem kockáztathatok. Az állásom a legfontosabb.

-Értem és...elnézést a zavarásért.

-El van nézve...ezegyszer. Minden jót!-és letette.

Az elkövetkezendő két hétben folyamatosan dolgoztam. Bill suliba járt és szerencsére többé nem említette Bill Kaulitzot. Aztán egy este kutyasétáltatásból hazajövet megszólalt:

-Anyu?

-Igen?-kérdeztem.

-Van itt már egy jó barátom. Nem baj ha meghívtam ma este 8-ra vacsira?-kérdezte.

-Mára? Vacsira? Hát nem, csak legközelebb szólhatnál korábban is. Akkor gondolom elmenjek itthonról. Igaz?

-Nem! Te is maradj! Szeretném ha te is megismernéd.

-Ohh. Rendben. De most csak pizzát csináltam nem lesz baj?-kérdeztem.

-Nem dehogy! Úgyis az a lényeg, hogy egy jót beszélgessünk!-mondta lelkesen. Örültem, hogy ilyen lelkes. És ilyen még nem nagyon volt, hogy barátokat szerzett. Biztos azért hívta most meg...

Fél nyolckor azért nagyjából összeszedtem magamat. Felvettem egy csinosabb farmert, és egy divatos felsőt. Aztán kisminkeltem magam. Azért ha a fiam barátja, mégis fontos, hogy jó benyomást tegyünk.

-Így jó leszek?-kérdeztem Billt.

-Tökéletes vagy! Mondtam már, hogy mennyire örülök, hogy te vagy az anyám?-kérdezte mosolyogva. Ez annyira jól esett.

-Köszi-mondtam. Ekkor csöngettek az ajtón.

-Majd én kinyitom!-pattant föl Bill. Én a konyhában vártam addig. Nem egész 1 perc múlva jön be Bill:

-Nos ő itt...

Megláttam! Magas volt, és még mindig sovány, de az arca pont ugyanolyan mint rég. Ő az! Bill Kaulitz! Esküszöm, hogy nem hittem a szememnek. Ez nem lehet hogy ő az! Egyenesen a szemébe néztem és ő az enyémbe. Teljesen kifürkészhetetlen volt az arca. Mintha meg se lenne lepődve? 10 hosszú év...Azóta se kép, se hang. Megszűntem létezni mostmeg megjelenek. 5 perc néma csend. Ez alatt meg se mozdultunk. Én lefagytam egyszerűen. Nem tudtam se megmozdulni, se megszólalni. Öröm és félelem öntött el vegyesen. És mérhetetlen fájdalom is.

-Ömm most mi van?-szólalt meg a kicsi Bill.Erre még mindig nem sikerült se megmozdulnom, se a tekintetemet levennem Billről. Még mindig mereven a szemébe néztem. És ő is az enyémbe, de megszólalt:

-Figyelj Bill! Lemennél a kocsimban hagytam a telefonomat. Felhoznád?

-Ööö...persze.-mondta és már indult is el. Ketten maradtunk a konyhában.

-Tina...-mondta.

-Bill?-kérdeztem.

-Ő az én fiam?-kérdezte.

-Igen.-feleltem.

-Sajnálom...sajnálok mindent.-mondta.-Hogy nem lehettem veletek.

-Mostmár mindegy.-mondtam.

-Te tudtad?-kérdezte.

-Mit?

-Hogy én jövök most.

-Nem. Fogalmam se volt róla. Akkor nemet mondtam volna.

-Miért?

-Hogy elkerüljem ezt a helyzetet.

-Milyen helyzetet?-kérdezte és közelebb jött. Egyre közelebb aztán megállt előttem. Szinte összeért az orrunk olyan közel volt. Megijedtem. Rég volt már az hogy utoljára ilyen közel legyek hozzá...

-Most mi akarsz tenni?-kérdeztem.

-Újrakezdeni! Ezt akarom! Az összes számunkat rólad írtam és miattad. Újraakarom kezdeni veled!-mondta és megölelt. De én eltoltam.

-Bill nem! Ezt hogy gondoltad? Most csak úgy idejössz és én a nyakadba borulok?

-Szerinted hogy kerülsz te most ide?-kérdezte gonosz vigyorral.

-Munkám van. Dolgozok.

-Persze! Mert megtaláltalak. A főnöködnek nagyon sok pénzt fizettem azért, hogy most itt legyél...-mondta. Mi? Ez Bill műve? Direkt ő rendezte meg ezt az egészet?

-Ezt nem értem...-mondtam.

-Dehogynem! Én akartam, hogy itt legyél tudod, amikor elmentél öngyilkos akartam lenni, azért mert hagytalak elmenni. Mert megbántam. Én veletek maradtam volna.De akkor már elmentél. Mikor kiléptél az ajtón már tudtam, hogy rosszul döntöttem.

-Akkor mire vártál 10 évig?-kérdeztem.

-Tom miatt volt. Ő azt mondta, hogy amikor neked szóltak telefonon, te azt mondtad, hogy nem érdekellek. És én ezt elhittem. Nagyon utáltalak emiatt...De közben szerettelek is. Most fél éve pedig Tom elmondta az igazat. Nem tudom miért. Nagyon haragudtam rá, de már megbocsájtottam neki. És ő segített téged megtalálni. Most pedig itt vagy te is, én is és ez a nagyszerű srác is, aki a fiunk!-fogalmam nem volt, hogy erre mit mondjak. Féltem. Féltem újra vele lenni, de közben kívántam is a közelségét.

-És mindezt hogy mondanánk el neki?-kérdeztem.

-Bízd rám.-és rámkacsintott. Ekkor hirtelen a nyakába ugrottam. Mennyi ideje erre vártam! Hogy megölelhessem! Hogy az illatát érezhessem. Hogy az érintését érezhessem. Hogy a karjaiban tartson. Ekkor megcsókolt. Pont annyira érzelmes volt mint a legutolsó. Csak ez a boldogság miatt!

Durr!Becsapódott az ajtó vagyis visszajött Bill.

-Nem találtam sehol a telód.-mondta mikor bejött. Én gyorsan kiugrottam Bill karjából és megpróbáltunk úgy tenni mintha végig 3 lépés távolságból beszélgettünk volna. Ez mondjuk érdekes lehetett, mert a pólóm kicsit összegyűrődött, és ahogy Bill a hajamba túrt a hajam is kicsit szétszórt lett. Az ő külseje is dettó így nézett ki.

-Ömm...megzavartam valamit?-kérdezte Bill gyanakvóan.

-Figyelj kicsim, beszélnünk kell.

-Ez most a szokottnál is rosszabbul cseng-jegyezte meg.

És akkor beadtuk neki együtt a sztorit. Egy részletet se hagytunk ki.

-Ez komoly?-kérdezte.

-Igen-feleltük Billel.

-Miért nem mondtad el?-kérdezte.

-Mert azt hittem örökké egyedül maradunk.

-És most mi lesz?

-Mi legyen?-kérdeztem a fiúkat.
-Szerintem menjünk haza!-mondta a nagyobbik Bill :D
-???-néztem rá kérdő tekintettel.
-Ugye nem akarsz itt lakni?
-Költözzünk hozzád?
-Ha te is szeretnéd...
-Bill mit szólsz hozzá?
-Szuper! Akkor mostmár nekem is van apukám?
-Igen-mosolygott Bill.
Olyan mérhetetlenül boldog voltam, hogy az nem iagz. Nem hittem, hogy valaha még ilyen boldog lehetek.Még aznap este átcuccoltunk Billhez. És tényleg teljes család lettünk. Tommal is tisztáztuk a helyzetet, bocsánatot kért. És két hónap múlva hozzámentem Billhez feleségül. Kaptunk egy új esélyt az élettől és ezzel élünk is. A Tokio Hotel híres, én újra állást kaptam a modellbizniszben, és már Bill is elkezdett pár sráccal korabeli sráccal zenélgetni. Hátha az apja nyomdokaiba lép majd :) Egyszóval mindenki boldog, együtt lehetünk Billel, és olyan mintha egy percre se váltunk volna el. Ennél jobban nem is sülhetett volna el ez a kis Berlini utazás :)
__________________________________
Hát ez volt az utolsó rész. Remélem tetszett sokaknak :)

8.rész

10 év múlva...
Az életem gyökeresen megváltozott. Hazajöttem Magyarországra. Megszültem a fiamat akit apja után Billnek neveztem el. Bár itthon ez nem szokványos név, de ez van. A második Bill Kaulitz. A nevemtől viszont megszabadultam. Mivel új életet kezdtem, nem akartam Tina Kaulitz árnyékában élni. Mivel eredeti nevem Angyal Atina ezért átirattam magam Atina Engelre. Fiam így lett Bill Engel. Miután hazajöttem németből, csak és kizárólag a híreket figyeltem. Minden Billről és rólam szólt, csakhogy engem seholsem találtak. Bill szerencsére felépült. Folyamatosan nyomon követem a Tokio Hotel pályáját. Azóta Amerikát is meghódították, és minden létező versenyt megnyernek ahol elindulnak. Billnek utánam egy barátnője sem volt. Linda és Tom összeházasodtak. 10 éve nem beszéltem velük...Se Billel se Tommal, de még Lindával se. Senkivel.A modellkedéssel felhagytam. Leérettségiztem, és egy jólmenő vállalkozásnál dolgozok. Annának persze sokat köszönhetek. De mi van a jelennel? A fiam kiköpött apja. Jó hangja van, a külseje tiszta Kaulitz. És a természete! Mintha az idősebbik Bill lenne. Nekem Bill óta nincs párom. Egyedül élek, de még mindig őt szeretem. Próbálok a fiamnak mindent megadni. Egy van amit viszont nem pótolhatok: az apját. Sokat kérdezősködött régen, hogy neki miért nincs apukája. Hát mindig kidumáltam valahogy. Az igazságot a mai napiog nem tudja. Semmit nem tud arról, hogy hol voltam én 14 és 16 éves korom között. De már késő lenne elmondani neki. Persze örökké rettegek, hogy mi van ha esetleg valahol az interneten régi képeimből talál valamit és felismer. Bár már egészen máshogy nézek ki, mert amikor hazajöttem teljesen megváltoztam. Szőke hosszú hajamat befestettem feketére és teljesen más, rövidebb fazonra vágattam. Régen kontaktlencsét hordtam, most csinos szemüvegem van. És persze már nem 16 éves vagyok hanem 26. Teljes nyugalomban életem 10 éven keresztül egészen mostanáig. Most éppen várom, hogy Bill hazajöjjön a suliból, mert fontos megbeszélnivalóm van vele. El fogunk költözni egy időre. Nem az én ötletem volt. A főnököm kitalálta, hogy minimum fél évre ki kell mennem németbe...Igen. Pont arra az egy helyre, amire megesküdtem, hogy soha nem megyek oda vissza. De megfenyegetett, hogyha nem megyek kirúg ugyhogy kénytelen vagyok menni. De még félek, hogy Bill mit fog ehhez szólni.

***

-Szia anyu!-köszönt Bill.-Hát te hogyhogy ilyen hamar itthon vagy?

-Szia! Zavarok esetleg?-kérdeztem.

-Nem dehogy örülök, csak meglepődtem-nevetett.

-Figyelj kicsim beszélnünk kell...-mondtam.

-Ajjaj ez már rosszul indul-mondta és leült az asztalhoz.

-Az a helyzet, hogy fél évre ki kéne költöznünk Németországba.-mondtam.

-Mi? Németbe? Hát ez tök sirály! Mikor indulunk?-Meglepődtem. Nem gondoltam, hogy ennyire örülni fog.

-Hát holnap.-mondtam.

-Szuper. Akkor felmegyek összecsomagolni.-és tényleg elindult a szobájába pakolni. Hát ez könnyen ment. -Ja, de várj! Scottyval mi lesz?-kérdezte. Ő a kutyája.

-Jön velünk természetesen-mondtam.

Estére már minden szükséges holmit összepakoltunk. Mivel kint majd kapunk, berendezett lakást ezért csak fontos használati tárgyakat kell vinni, mint pl: ruhák, fogkefe meg ilyesmi.

Igazából nagyon nehezen aludtam el aznap. Azzal a tudattal feküdtem le, hogy vissza kell mennem arra a helyre ahonnan 10 éve menekültem el...Rettenes érzés volt. Nagyon sok régi seb felszakadt. És ez csak rosszabb lesz...

7.rész

Fogalmam sincs, hogy jutottam ki Bill karjai közül. Fogalmam sincs hogy jutottam ki a házból. Azt se tudom, hogy kerülök ide. Egy parkban egy padon ülök. Hideg van, sötét, és esik a hó. Hazakéne telefonálnom Annának, hogy hazamegyek. De félek. Nem bírok elmenni. Egyszerűen eszembe jut Bill arca, és azt érzem vissza kell mennem. Vissza...vissza...
Csöngött a telefonom. Erre ébredtem föl. Igen, elaludhattam a padon. Akkor ez mégsem egy rossz álom, volt hanem tényleg a valóság.
Linda az.
-Igen?-szóltam bele.
-Tina? Hol vagy most?
-Ööö...a parkban. Miért?
-Be tudsz jönni a kórházba?-a nahgja idegesen csengett. Kórházba? Miért?
-Minek? Ki van kórházba? Mi történt?-nagyon rossz érzésem támadt hirtelen...
-Figyelj ezt nem telefonon kéne...
-LINDA! MI TÖRTÉNT????-kiabáltam bele. Bár igazából sejtettem...csak nem akartam magamnak bevallani.
-Bill öngyilkos akart lenni...-Nem! Az nem lehet!
-Az nem lehet-mondtam remegő hangon, de akkor már inkább sírtam.
-Már behozták a kórházba, de még nincs túl az életveszélyen.
Letettem a telefont. Ezt nem akartam elhinni. Ez az én hibám. Csak az enyém. Miattam majdnem meghalt. Egy önző disznó vagyok! Semmi más. De most muszály bemennem hozzá.
Nem tudom hogy jutottam el a kórházba, csak azt vettem észre, hogy már ott vagyok. A recepción elirányítottak hova menjek. Egy folyosóra érkeztem az intenzív osztály elé. Tom térdére borult és úgy ült. Lindát nem láttam. Azonnal odarohantam Tomhoz.
-Tom! Mi van Billel?-lassan felemelte a fejét. Arca rendkívül nyúzottnak tűnt, a tekintetében vegyes szomorúság és gyűlölet égett.
-Még idemered tolni a képedet? Azok után amit Billel műveltél? MIATTAD FEKSZIK MOST ITT!!!!!!!!!!-kiabált. És az a baj, hogy igaza van. Igaza van, de nem számítottam rá, hogy engem fog okolni.
-Tom figyelj! Sajnálom, és értelek, de kérlek mond már, hogy mi van vele!-könyörögtem neki.
-Nem érted? Miattad van minden! Miattad akart öngyilkos lenni! Nem veszed észre, hogy semmi keresniavlód nincs itt?
-De...-Tom minden egyes szava késszúrás volt a szívembe. Mindig jó barátok voltunk, és nem gondoltam, hogy valaha ilyen szörnyű dolgokat fog a fejemhez vágni.
-Nincs de! Ha jót akarsz magadnak és Billnek akkor az lenne a legjobb, ha úgy eltűnnél, hogy soha többé nem hallana rólad. Tűnj el az életünkből. Így is épp elég bajt okoztál már...
-Mond meg neki hogy szeretem...-mondtam és elmentem. Igen, elmentem. Azok a dolgok amiket Tom mondott igazak voltak. Én vagyok a hibás, és én tehetek mindenről. A legjobb ha megszabadulnak tőlem...

6.rész

Bementem a szobánkba és összeszedtem a legfontosabb cuccaimat. Az emlékek tengerként zúdultak a nyakamba. Mennyi minden köt ide. Egy csomó apró kis boldog pillanat, egy-egy kedves szó, cselekedet, vagy tárgy és mind egy személyhez köthető. Billhez. A kezemben megakadt egy fénykép. Négy felhőtlenül boldog szerelmes tini volt rajta. Tom, Linda, Bill és én. Itt még minden olyan szép volt. És most?
Egy óra alatt mindent összeszedtem. Indulásra kész voltam. De hogy hova akartam menni arról fogalmam sem volt. El...minnél messzebbre minél hamarabb és minnél gyorsabban. Itt kell hagynom Billt. Ez a legszörnyűbb. Még nem gondoltam át, hogy ezt hogyan fogom ép ésszel átvészelni. Csak az ösztöneim után megyek átgondolatlanul. Kimentem a nappaliba a bőröndömmel. Bill még mindig az ágyon ült. Mikor megjelentem az ajtóban, rámnézett. Gyönyörű gesztenyebarna szemeit könnyfátyolfedte. Ezt mindennél rosszabb volt látnom. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen állapotban kell őt látnom. Én okoztam neki fájdalmat. Csak is én. Megbántottam azt aki a legjobban szeretett és akit én is a legjobban szeretek.
-Hova mész?-kérdezte.
-Visszarepülök Magyarországra.-feleltem, és közben leültem mellé.
-Indítsak neked magángépet?-kérdezte.
-Nem kell...megyek majd a simával is. Ne fáradj miattam.
-Ez nem fáradtság.-mondta.
-De nem. Nem kell. Majd megyek egy sima géppel.
-Most indulsz?
-Igen...-mondtam.
-Nem gondoltad meg magadat?
-Nem. Ez életem legnehezebb döntése. És hogy tudd: Mindent köszönök...Annyi boldogságot adtál nekem 2 év alatt, hogy soha nem felejtem el. Te voltál az első aki igazán szeretett, és az első akit én is szerettem. És én soha nem foglak elfelejteni. Mikor gyűrűt adtál, hogy majd 18 évesen elvegyél, az életem legboldogabb napja volt, és az is marad. Már akkor hűséget esküdtem Neked. És ezt tartom...Mindörökké Téged foglak szeretni. Csak ennyit szerettem volna, azt hogy ígérd meg, hogy nem sírsz utánam, boldog leszel, megvalósítod az álmainkat majd, és vigyázol magadra!!!Megígéred?
-Meg...-mondta remegő hangon.-Én csak téged szeretlek, senki mást. Te vagy életem értelme, senki más. És ígérd meg, hogy nagyon vigyázol majd a kicsire! Hiszen az enyém is és sajnálom, hogy nem lehetek veled. De...
-Nem kell folytatnod. Én megértelek. De mennem kell mert minnél tovább húzom ezt annál fájdalmasabb, Neked is nekem is.
-Igen.-Éppen felálltam és elindultam az ajtó felé. Ott azonban megálltam és visszanéztem rá. Ő utánam jött. Átölelt és megcsókolt. De ez nem olyan ölelés és csók volt mint a többi. Ebben az összes érzelmünk benne volt. Az utolsó ölelés...az utolsó csók...Sírtam, zokogtam közben, de ő is. Eszembe se jutott, hogy ennyire fájdalmas lesz elszakadni tőle. De indulni kellett...

5.rész

-Nem tudok mit mondani...Hagyj most gondolkodni!
-Hát jó...-mondtam nagy nehezen. Ő háttal állt nekem éppen. Én felálltam, és az ajtóhoz sétáltam majd visszanéztem rá. Láttam, hogy mereven áll és bámulhat maga elé. Belefájdult a szívem abba, hogy sejtem min gondolkodik már. Valoszínű csak azon, hogy mondja el nekem azt, hogy tűnjek el az életéből...Az arcomon egy könnycsepp gördült végig lassan...
Kimentem a konyhába és a pulthoz álltam, az ablak elé. Már este volt. A város házainak fénye halványan pislákoltak a sötét homályban. Minden olyan nyugodt és békés volt. Csak az én lelkem nem. És csak vártam...vártam...vártam. De mire is? Talán, hogy magam mögött halk lépteket hallok, és Bill hátulról átölel, én hozzábújhatok, és minden a régi lesz? Erre nem számíthatok...
Már jóideje ott álltam egyhelyben. Már kicsit elfáradtam és nem is nagyon éreztem jól magamat. Éppen bemenni készültem a nappaliba, hogy ledőljek kicsit, mikor meghallottam, hogy kinyílt a hlószoba ajtaja. Majd a halk léptek. De az ölelés valahogy elmaradt...Féltem ránézni. Nem akartam megfordulni. Nem akartam azt hallani amit most mondani fog. Nem akartam a szemeit látni. Egyáltalán nem akartam már semmit vele. Hirtelen inkább meg akartam szűnni létezni. Csak szépen eltűni a világ elől, hogy többé senki ne tudjon rólam.
-Gondolkodtam.-mondta. Megfordultam, de ránézni nem mertem. Csak a padlót néztem. Mivel nem reagáltam rá, folytatta.-Üljünk le.-Kézen fogott. Az érintése olyan gyengéd és lágy volt. Úgy éreztem hirtelen, hogy soha de soha nem akarom elereszteni a kezét. A szemébe néztem. Azokba a gyönyörű barna szemekbe. Szomorúság, szánalom, sajnálat, félelem és fájdalom üllt a tekintetében.
Odavezetett a kanapéhoz és leültünk. Még mindig a kezemet fogta.
-Figyelj szivem...-kezdett bele.- Ezt nekem nagyon nehéz. Márminthogy tudom neked is meg...áhh nem tudom bocsáss meg összevissza beszélek csak nem tudom még mindig mit meg hogy mondjam...-Tényleg látszott, hogy összezavarodott. Mondjuk érthető is hiszen neki se lehet könnyű és én ezt megértem...
-Szóval. Ez most ugye komoly?
-Igen. Ez már 100%.-bólintottam.
-De ugye nem akarod megtartani?
-Tessék?!
-Márminthogy nekünk MÉG NEM lehet gyerekünk. Figyelj rám. Én nekem most fut be a karrierem. Sokat nem leszek itthon és sok munkám lesz. És te is! Most kezdesz egyre sikeresebb lenni a modellkedésben. Ha most kiszállsz soha többé nem jutsz el újra idáig. Meg egyébként is! Még csak 16 évesek vagyunk és és és és-na itt kifogyott a magyarázkodásból. Valahogy sejtettem, hogy ezeket fogom hallani. Fel is voltam készülve rá, mégis minden egyes szava késszúrásként hatolt a szívembe.
-És?-kérdeztem.Hátha valamivel még elő tud állni.
-Ha most 10 évvel később lennénk akkor borzasztóan örülnék. De így...-A tekintete tényleg szomorú volt. Nem hiszem, hogy el akar veszíteni de ezt nem fogja vállalni.Egy mélyet sóhajtottam, majd én is elkezdtem mondani.
-Bill...Engem születésem után eldobott az anyám. Lemondott rólam. Ő sem volt tőlünk sokkal idősebb. És ezért utálom őt! Mert nem kellettem neki! Megcsinálni megtudott de felnevelni már nem. Én ezt nem fogom megtenni! Megszülöm és felnevelem azt a gyereket. A kérdés csak az hogy veled vagy nélküled...-a hangom magabiztosan csengett de én mégis gyengének és erőtlennek éreztem magamat.
-Ne kényszeríts erre!-mondta kétségbeesetten.-Én veled akarok élni! De nem lehet még gyerekünk! Nem érted???
-Nem kényszerítelek én semmire...Ebben az esetben. Az lesz mindkettőnknek a legjobb ha elmegyek?
-Muszály? Biztos?
-Én megszülöm a TE gyerekedet. És én felnevelem őt. Te meg szerzel magadnak egy másik nőt aki majd egyszer szül neked egy gyereket és mindannyian boldogan élünk majd valahol...-mondtam. Igazából csak beszéltem nem is gondolkodtam mit mondok.Ezeket a szavakat komolyan én mondtam ki? De van más választás? Ez életem legnehezebb döntése, de talán mindenkinek így lesz a legjobb.
-Akkor elmész?
-Elmenjek?-kérdeztem. Nem válaszolt csak hallgatott, és szeméből egy könnycsepp gördült végig az arcán. Nem tudom milyen természetfeletti erő tartott vissza, hogy ne boruljak zokogva a nyakába. De most még nem lenne késő...Még maradhatok...Még nem késő...Vagy mégis?

4.rész

Szijasztok! Próbálok minnél gyakrabban írni, de mostanság nincs túl sok időm gépezni sajnos. De azért egy rövidke rész itt van, csakhogy kiderüljön Bill reakciója :)

-Gyereket várok Tőled... -És kimondtam. Egy kicsikét megkönnyebbültem, hogy ájulás nélkül túlestem ezen, de volt egy olyan rosz érzésem, hogy a neheze mégcsak most következik...
Bill szemei hirtelen minimum golflabda méretűre kerekedtek, és hirtelen nagyon eltátotta a száját. Nem jutott szóhoz. Az összes vér kiszaladt a fejéből. Csak tátogott, valoszínűleg a szavakat kereste. Csak tudnám mit gondol. Én természetesen az eddiginél sokkal jobban reszkettem, a könnyeim is kicsordultak a szememből, a fülem ismét zúgott, a szívem a torkomban dobogott, a gyomrom meg dió nagyságúra zsugorodott. Ja, és enyhe hányinger kerülgetett (az mondjuk szerintem a terhesség miatt...) Olyan 2 perces hatásszünet után megszólalt.
-H-ho-hogy mi? Ezt ne-nem értem...Bi-bi-biztos?-Neki is könnyesek voltak a szemei, de azt még mindig nem tudtam miért. Mármint, a miértet tudtam, csak azt nem, hogy örül vagy sem.
-Igen...-mondtam ki nagy nehezen. Bill fölállt, hátatfordított, és elkezdett fel-alá járkálni idegesen. Közben hol az arcát a tenyerébe temette, hol pedig a kezeit tördelte. Azt még mindig láttam, hogy sír...SSőt!! Egyre jobban sírt. Ez egy jó 5 percig így ment...
-Bill...Mondjál már valamit!-szóltam rá kicsit idegesen. Én megértem, hogy sokkolta a dolog, de azért egy-két szót kinyöghetne már!
-Nem tudok mit mondani...Hagyj most gondolkodni!-Mi?! Ezzel az emberrel élek én 2 éve? Komolyan ez a reakciója? Ez több mint sok(k). Bár nem számítottam jobbra, de legalább azt vártam volna tőle, hogy kinyögi, hogy örülök, vagy azt, hogy vetesd el vagy tűnj el. De nem ezt! Miért teszi ezt velem? Ennél rosszabbat nem is csinálhatna. Bármik is lesznek a legközelebbi szavai...Biztos, hogy nem fogok örülni nekik. Ezt érzem...

3.rész

Mikor megláttam, hogy elindult be a házba, rögtön kimentem az ajtóhoz,h ogy ott várjam. Mélyeket sóhajtottam, nehogy elájuljak. Kopp-kopp-kopp-kopp. Hallottam a közeledő lépteket. A kulcs csörgését, látom ahogy lenyomódik a kilincs, nyílik az ajtó és kissé sápadt arcal ott áll Ő. Ha már most sápadt, akkor milyen lesz 10 perc múlva? És akkor én mennyire lehetek sápadt?
-Ohh szia Édesem!-mondta miközben szorosan magához ölelt. Nekem már vagy még, nem tudom pontosan, csak azt, hogy a szemeim könnyesek voltak.-Mond már mi a baj. Hiszen te reszketsz.-Elhátrált egy fél lépéssel, de a kezeit a vállaimon hagyta és úgy mért végig.-Te sírtál? Miért vagy ilyen sápadt: Jajj mond már mi a baj!!!-ezt már annyira kétségbeesetten mondta, hogy erre még inkább sírhatnékom támadt.
-Bill...-szólaltam meg remegő hangon.-Menjünk üljünk le. Hidd el úgy jobb lenne...-nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom, mert már rángatott is maga után be az ágyra, hogy beszéljünk. Leültetett, ő is leült, és velem szembe fordult. Belenéztem azokba a gyönyörű barna szemekbe és olyan melegség töltött el, amiből összeszedtem annyi energiát, hogy beszélni kezdjek.
-Szóval már egy ideje nem vagyok jól. És ma elmentem orvoshoz, hogy megvizsgáltassam magam...-közbevágott.
-MI?! Miért nem szóltál??? Beteg vagy? Mi a bajod? Ugye nem súlyos? Mond hogy nem súlyos! Ajj édes Istenem, szóval azért voltál mostanában ilyen ideges...Jajj bocsáss meg Drágám, hogy én hülye még veszekedtem Veled. Jajj de mond már mi bajod!
-Bill....Nem vagyok beteg...
-Akkor?
-Gyereket várok Tőled...

***************************************************
Bocsi mára csak ennyi jutott, nem tok biztosat mondani mikor lesz rész, mert közbe a másik blogomba is írok, de sztem hétfőn lesz új.