5.rész

-Nem tudok mit mondani...Hagyj most gondolkodni!
-Hát jó...-mondtam nagy nehezen. Ő háttal állt nekem éppen. Én felálltam, és az ajtóhoz sétáltam majd visszanéztem rá. Láttam, hogy mereven áll és bámulhat maga elé. Belefájdult a szívem abba, hogy sejtem min gondolkodik már. Valoszínű csak azon, hogy mondja el nekem azt, hogy tűnjek el az életéből...Az arcomon egy könnycsepp gördült végig lassan...
Kimentem a konyhába és a pulthoz álltam, az ablak elé. Már este volt. A város házainak fénye halványan pislákoltak a sötét homályban. Minden olyan nyugodt és békés volt. Csak az én lelkem nem. És csak vártam...vártam...vártam. De mire is? Talán, hogy magam mögött halk lépteket hallok, és Bill hátulról átölel, én hozzábújhatok, és minden a régi lesz? Erre nem számíthatok...
Már jóideje ott álltam egyhelyben. Már kicsit elfáradtam és nem is nagyon éreztem jól magamat. Éppen bemenni készültem a nappaliba, hogy ledőljek kicsit, mikor meghallottam, hogy kinyílt a hlószoba ajtaja. Majd a halk léptek. De az ölelés valahogy elmaradt...Féltem ránézni. Nem akartam megfordulni. Nem akartam azt hallani amit most mondani fog. Nem akartam a szemeit látni. Egyáltalán nem akartam már semmit vele. Hirtelen inkább meg akartam szűnni létezni. Csak szépen eltűni a világ elől, hogy többé senki ne tudjon rólam.
-Gondolkodtam.-mondta. Megfordultam, de ránézni nem mertem. Csak a padlót néztem. Mivel nem reagáltam rá, folytatta.-Üljünk le.-Kézen fogott. Az érintése olyan gyengéd és lágy volt. Úgy éreztem hirtelen, hogy soha de soha nem akarom elereszteni a kezét. A szemébe néztem. Azokba a gyönyörű barna szemekbe. Szomorúság, szánalom, sajnálat, félelem és fájdalom üllt a tekintetében.
Odavezetett a kanapéhoz és leültünk. Még mindig a kezemet fogta.
-Figyelj szivem...-kezdett bele.- Ezt nekem nagyon nehéz. Márminthogy tudom neked is meg...áhh nem tudom bocsáss meg összevissza beszélek csak nem tudom még mindig mit meg hogy mondjam...-Tényleg látszott, hogy összezavarodott. Mondjuk érthető is hiszen neki se lehet könnyű és én ezt megértem...
-Szóval. Ez most ugye komoly?
-Igen. Ez már 100%.-bólintottam.
-De ugye nem akarod megtartani?
-Tessék?!
-Márminthogy nekünk MÉG NEM lehet gyerekünk. Figyelj rám. Én nekem most fut be a karrierem. Sokat nem leszek itthon és sok munkám lesz. És te is! Most kezdesz egyre sikeresebb lenni a modellkedésben. Ha most kiszállsz soha többé nem jutsz el újra idáig. Meg egyébként is! Még csak 16 évesek vagyunk és és és és-na itt kifogyott a magyarázkodásból. Valahogy sejtettem, hogy ezeket fogom hallani. Fel is voltam készülve rá, mégis minden egyes szava késszúrásként hatolt a szívembe.
-És?-kérdeztem.Hátha valamivel még elő tud állni.
-Ha most 10 évvel később lennénk akkor borzasztóan örülnék. De így...-A tekintete tényleg szomorú volt. Nem hiszem, hogy el akar veszíteni de ezt nem fogja vállalni.Egy mélyet sóhajtottam, majd én is elkezdtem mondani.
-Bill...Engem születésem után eldobott az anyám. Lemondott rólam. Ő sem volt tőlünk sokkal idősebb. És ezért utálom őt! Mert nem kellettem neki! Megcsinálni megtudott de felnevelni már nem. Én ezt nem fogom megtenni! Megszülöm és felnevelem azt a gyereket. A kérdés csak az hogy veled vagy nélküled...-a hangom magabiztosan csengett de én mégis gyengének és erőtlennek éreztem magamat.
-Ne kényszeríts erre!-mondta kétségbeesetten.-Én veled akarok élni! De nem lehet még gyerekünk! Nem érted???
-Nem kényszerítelek én semmire...Ebben az esetben. Az lesz mindkettőnknek a legjobb ha elmegyek?
-Muszály? Biztos?
-Én megszülöm a TE gyerekedet. És én felnevelem őt. Te meg szerzel magadnak egy másik nőt aki majd egyszer szül neked egy gyereket és mindannyian boldogan élünk majd valahol...-mondtam. Igazából csak beszéltem nem is gondolkodtam mit mondok.Ezeket a szavakat komolyan én mondtam ki? De van más választás? Ez életem legnehezebb döntése, de talán mindenkinek így lesz a legjobb.
-Akkor elmész?
-Elmenjek?-kérdeztem. Nem válaszolt csak hallgatott, és szeméből egy könnycsepp gördült végig az arcán. Nem tudom milyen természetfeletti erő tartott vissza, hogy ne boruljak zokogva a nyakába. De most még nem lenne késő...Még maradhatok...Még nem késő...Vagy mégis?